A japánok nagyon komolyan veszik az etikett betartását, a
külföldiekről viszont egyértelműnek tartják, hogy képtelenek
elsajátítani az illemszabályokat. Mindenesetre azt még egy gaijintól is rossz néven veszik, ha kardként vagy dobverőként használja az evőpálcikáit, így hát az ilyesmit jobb elkerülni.
A következő bejegyzésben a japán etikett legalapvetőbb elemeit igyekszünk bemutatni.
Meghajlás és ajándékozás
A japán üdvözlés (egyik) lényeges eleme a meghajlás (japánul: ojigi お辞儀).
A szokások közül ez az egyik legfontosabb és bár elsőre nekünk,
nyugatiaknak nem biztos, hogy nehéznek tűnik, mégis rendkívül összetett,
bonyolult szabályrendszereken alapul. A meghajlás módjai és formái sok
mindentől függnek, de leginkább talán a társadalmi státusztól, a kortól
és hogy mit akarunk kifejezni vele. Viszonozni minden esetben kötelező,
hiszen, ha nem tesszük az nagy udvariatlanságnak, sértésnek számít. A
viszonzáskor pedig a szabályrendszerekben meghatározott módon kell
eljárni, de elvileg a nyugatiakkal elnézőbbek, ha hibázik– feltéve, hogy
keményen próbálkozik.
A meghajlás sok mindent kifejezhet, többek között: tiszteletet,
köszönést, elnézés kérését, egymás üdvözlését, pl. a kézrázás helyett
(ugyanis a japánok kevésbé szeretik a közvetlen fizikai
megnyilvánulásokat, bár a külföldiek miatt már hozzászoktak a
kézrázáshoz is, a meghajlást továbbra is megmaradt.)
De
hogyan is hajoljunk meg? Alapvetően a deréktól indulva kell egyenes
háttal meghajolni. Átlagos, napi helyzetekkor gyakran a fejbólintása
felel meg meghajlásnak, de ezzel vigyázni kell, mert csak rangban,
korban alattunk lévőknek lehet így válaszolni (tehát külföldiként inkább
maradjunk a szokásos formánál.) A legkevésbé hivatalos formája a 15
fokos meghajlás, ezt többnyire üdvözléskor használják, a leggyakoribb
pedig a 30 fokos szögben való meghajlás. Ez utóbbit a vevők
üdvözlésekor, vagy ha valamit megköszönünk, akkor használjuk. Ez a
fajtája a meghajlásnak a japán üzleti szituációk szerves része is
egyben. Sokkal hivatalosabb a 45 fokos verzió, amikor jóval mélyebbre
kell hajolni (szinte „megszemléljük a lábunkat”.) A mély hála,
tiszteletteljes köszöntés, hivatalos elnézéskérés, szívesség kérése és
hasonló szituációk kísérője.
Kissé
más a meghajlás férfiak és nők esetében. A férfiak kezeiket az oldaluk
mellett tartják, a hölgyek pedig a kezüket a combjukra helyezve úgy,
hogy ujjaik összeérnek, hajolnak meg. S hogy ez az egész tradíció
milyen bonyolult is valójában, mutatja az a tény is, hogy sokszor cégek
is tartanak úgynevezett „meghajlás tanfolyamot” alkalmazottaik ilyen
téren való ismereteinek bővítésére.
További
szabályok még, hogy ha aki előtt meghajolsz, magasabb státuszú és/vagy
idősebb, akkor mélyebbre kell és hosszabb ideig nála, ugyanis minél
mélyebb és hosszabb idejű, annál formálisabb egy hajlás. Ha a másik fél
tovább és mélyebbre hajol, akkor illő ismét meghajolni. Ebből aztán
meghajlások sorozata alakulhat ki, de mind informálisabbak lesznek, míg
végül fokozatosan mindkét fél abbahagyja. Továbbá bocsánatkéréskor
különösen mélyre és gyakran kell hajlongani.
Az ajándékozás a
keleti kultúrában is fontos szerepet tölt be. Itt az üzleti ajándékozás
is különösen kiemelt helyet kap. Az üzleti ajándék egyfajta társadalmi
gesztus, amit gyakran adnak és kapnak a kulturális különbségek
áthidalására. Fontossága nem lebecsülendő, hiszen egyezkedéskor ez akár a
siker kulcsa is lehet.
Például
a kínai kultúrában a kínaiak nyugodt válasszal fogadják, és szabály,
hogy nem kell túl lelkesnek lenni. Először visszautasítják, majd utána
fogadják el, de valahányszor is utasítják vissza, újra fel kell ajánlani
és végül, ha elfogadták láthatóan méltányolni kell.
A
japán kultúrában az ajándékozás is művészetté emelkedett, és ez alól az
üzleti ajándék sem kivétel. Maga az átadás módja és a csomagolás közel
olyan fontos, mint amit adunk (ezért az ajándék lehet szerényebb is.)
Előre jelezni kell, hogy a találkozó alatt szándékozunk ajándékot adni,
és nem illik csak úgy a semmiből előkapni és átadni. A helyes átadás
módja két kézzel történik, meghajlás kíséretében
Az „omiyage” szokás
Senbetsu:
ha a japánok külföldre utaznak, előfordul - amellett, hogy maguktól is
vesznek ajándékot-, hogy a barátaik adnak nekik pénzt (ez a senbetsu)
valamilyen emléktárgy, "ajándék" vásárlására. A japánok szeretnek
otthonról rámutatni valamire és a következőt mondani: „Kedves barátom, vedd meg ezt nekem Hawaiion. A
kapott pénzzel pontosan el kell tudni számolni és teljesen el kell
költeni, így sokan szinte ezzel töltik a nyaralásukat. Mivel a pénzt úgy
adták nekik, az ár nem tényező, ez az egyik oka, hogy a japán turisták
sokkal többet költenek másoknál.
Ha
egy japán vásárol valahol, meg kell kérdezni: „Omiyagét vásárol?” Ha
nem, akkor magukra fognak mutatni, tehát magának vásárol. Ha igen, akkor
rámutatnak a termékre, ami jó lenne omiyagének és azt mondják: „Ez jó
lesz omiyagének.”
Hogy valami jó minősítést kapjon, két kategória közül valamelyiknek meg kell felelnie:
- Világmárka legyen, hiszen köztudott, hogy a japán utazók milliárdokat költenek ilyenekre.
- Helyben készült vagy ott készített, vagy valamiért különleges a meglátogatott hely szempontjából.
A legalapvetőbb szabályok az étkezéssel kapcsolatban
Ahogy például a nyugati emberek jó
étvágyat kívánnak egymásnak, ehhez hasonlóan Japánban is megvannak az
étkezést kísérő megfelelő formulák: evés előtt (Itadakimasu!) és után
(Gochisousama) is kifejezik hálájukat az ételért, illetve természetesen
illendő dolog dicsérni az étel finomságát.
Közös étkezéskor tartsuk észben, hogy
nem szabad közvetlenül a közös tálból ennünk – előbb szedjünk a saját
tányérunkra. (Ehhez az evőpálcikának ne azt a végét használjuk, amely
később majd a szánkhoz ér!) Evés közben a tálkánkat fogjuk a bal
kezünkbe és emeljük a szánkhoz, ezzel megakadályozzuk, hogy
ételdarabokat potyogtassunk szerteszét. Hacsak nem levest szürcsölünk, a
tálkát ne érintsük az ajkunkhoz. Ne külön-külön fogyasszuk el a
fogásokat, inkább szedjünk felváltva ebből is, abból is. Ne töltsünk
alkoholt saját magunknak, ezzel nagyon rossz benyomást keltünk!
Evőpálcikáink használatára is ügyelnünk
kell. Ezekkel aprítsuk fel a nagyobb ételdarabokat (a két pálcika
maradjon mindig egy kézben, véletlenül se
próbáljunk velük kés-villa módjára darabolni). Ne mutogassunk, ne
játsszunk, ne húzzunk magunkhoz közelebb tálakat a pálcikákkal, ne
turkáljuk és ne kavargassuk az ételt, és ne vegyünk át falatokat más
pálcikáiról vagy tányérjáról. Amikor éppen nem használjuk őket,
helyezzük a pálcikákat a fából vagy kerámiából készült
evőpálcika-tartóra, vagy ha eldobható pálcikákat kaptunk, akkor erre az
időre tegyük vissza őket papírtasakjukba. Ne állítsuk a pálcikát az
ételbe – ez olyan gesztus, ami halotti szertartásokhoz, a halottaknak
felajánlott ételhez kapcsolódik. Miután végeztünk az étkezéssel,
fektessük őket keresztbe a terítékünk legalsó tányérján. Még egy tanács:
ne nyalogassuk az evőpálcikákat, ennek ugyanis szexuális felhangja van
(bár ha épp ez a célunk, akkor csak nyugodtan).
Ha étterembe megyünk, jó, ha tudjuk,
hogy illendő az étkezés végeztével eredeti helyzetébe visszarendezni a
terítéket. Borravalót adni nem szokás, viszont udvarias dolog távozás
előtt megköszönni az ételt.
A különféle ételeknek megvan a maguk
megfelelő fogyasztási módja, a legfontosabb talán, hogy soha ne öntsünk
szójaszószt a fehér rizsre! Azzal mintha a homlokunkra írnánk, hogy
halvány fogalmunk sincs az illemről. A hosszú tésztaféléket és a
leveseket nyugodtan együk szürcsölve – így egyrészt jelezzük, hogy ízlik
a fogás, másrészt a beszívott levegő hűti is a forrón felszolgált
ételt.
Fontos lehet megjegyezni, hogy elégedettségünket véletlenül se egy-egy jóízű böfögéssel juttassuk kifejezésre.
Mit ne tegyünk…
A
japán etikettben sokféle erős tiltás is létezik. Nyilvános helyen
például elvárják, hogy inkább szörcsögjünk, szipogjunk, de semmiképp se
fújjunk orrot. Ha már sehogy sem tudunk tovább szipogni, akkor
megengedett, hogy elfordulva kifújjuk az orrunkat.
A
japánok fenyegetésnek veszik, ha ujjal mutogat valaki. Épp ezért nem
illik ujjal mutogatni, ha nagyon muszáj, akkor a hüvelykujjat használják
erre a célra. Aki saját magának tölt szeszes italt, azt alkoholistának
tekintik, így az a szokás, hogy egymásnak kell töltögetni. Először a
pozícióját tekintve alacsonyabb rangú tölt felettesének, majd az
viszonozza ezt. Mivel ennek általában súlyos lerészegedés a vége, úgy
lehet véget vetni a visszacsatolási folyamatnak, hogy lefordítjuk a
poharunkat, így nem lehet azt utántölteni. Az ajándékozás szerves része a
japán szokásoknak, azonban semmiből sem illik 4 darabot adni, mert a
négyet japánul "shi"-nek, azaz halálnak is lehet olvasni. Nem
illik a magyarul "szuper", "finom" - Brazíliában sértés, Oroszországba
"nulla", Egyesült Királyságban és Egyesült államokban "oké" - jelentésű
kézjelet mutatni, mert Japánban az a pénz jelképe. A japán lakásokban is
számos betartandó etikett van. Tilos cipőt viselni a lakásban. Talán
ez a legnagyobb vétek, amit még egy gaijinnek - külföldinek -
is nehezen néznek el. Minden esetben zoknit kell viselni, ami lehetőleg
nem lyukas. A lakáson belüli papucsoknak is több funkciójuk van. Tilos
például a toalettbe szánt papucsban lenni a lakás többi részében. Mind
otthon, mind nyilvános fürdőben lemosakodás előtt tilos a kádat igénybe
venni. A kád a relaxáció célját szolgálja, nem a tisztálkodásét. Egyes
fürdőkbe tetoválással tilos bemenni.
Az üzleti életben is számos szabály üti fel a fejét. Mások
névjegykártyájával is tisztelettel kell bánni: két kézzel kell érte
nyúlni, mert az mutatja az érdeklődést. Saját kártya átnyújtásakor két
nyelven kell szerepelnie az adatoknak, és a japán nyelvű oldalnak kell
felül lennie. Névjegykártyára nem szabad írni, valamint olyan helyre
kell tenni, ahol könnyen megtalálható. A legillendőbb a tárcába
csúsztatni. Nőnek nem illik túl magas cipőt viselnie, hogy ne legyen
magasabb a férfiaknál, továbbá tilos nőknek nadrágot viselniük a
munkában. Pénz közvetlen átadását nagyon ritkán látni. A japánok nagyobb
összeg átadására általában borítékot használnak.
Természetesen egy külfölditől nem várják el rögtön, hogy minden egyes
apró szabályt betartson. Mindenesetre jó néven veszik, ha ismeretében
vagyunk a japán illemnek. Ez azonban visszafelé is igaz: mi is jó néven
vesszük, ha egy japán a mi országunkban a saját szabályait otthon
hagyja, és például kifújja az orrát, nem szipog.
