Japán Etikett

A japánok nagyon komolyan veszik az etikett betartását, a külföldiekről viszont egyértelműnek tartják, hogy képtelenek elsajátítani az illemszabályokat. Mindenesetre azt még egy gaijintól is rossz néven veszik, ha kardként vagy dobverőként használja az evőpálcikáit, így hát az ilyesmit jobb elkerülni.

A következő bejegyzésben a japán etikett legalapvetőbb elemeit igyekszünk bemutatni.

Meghajlás és ajándékozás

A japán  üdvözlés (egyik) lényeges eleme a meghajlás (japánul: ojigi お辞儀). A szokások közül ez az egyik legfontosabb és bár elsőre nekünk, nyugatiaknak nem biztos, hogy nehéznek tűnik, mégis rendkívül összetett, bonyolult szabályrendszereken alapul. A meghajlás módjai és formái sok mindentől függnek, de leginkább talán a társadalmi státusztól, a kortól és hogy mit akarunk kifejezni vele. Viszonozni minden esetben kötelező, hiszen, ha nem tesszük az nagy udvariatlanságnak, sértésnek számít. A viszonzáskor pedig a szabályrendszerekben meghatározott módon kell eljárni, de elvileg a nyugatiakkal elnézőbbek, ha hibázik– feltéve, hogy keményen próbálkozik.

A meghajlás sok mindent kifejezhet, többek között: tiszteletet, köszönést, elnézés kérését, egymás üdvözlését, pl. a kézrázás helyett (ugyanis a japánok kevésbé szeretik a közvetlen fizikai megnyilvánulásokat, bár a külföldiek miatt már hozzászoktak a kézrázáshoz is, a meghajlást továbbra is megmaradt.)

De hogyan is hajoljunk meg? Alapvetően a deréktól indulva kell egyenes háttal meghajolni. Átlagos, napi helyzetekkor gyakran a fejbólintása felel meg meghajlásnak, de ezzel vigyázni kell, mert csak rangban, korban alattunk lévőknek lehet így válaszolni (tehát külföldiként inkább maradjunk a szokásos formánál.) A legkevésbé hivatalos formája a 15 fokos meghajlás, ezt többnyire üdvözléskor használják, a leggyakoribb pedig a 30 fokos szögben való meghajlás. Ez utóbbit a vevők üdvözlésekor, vagy ha valamit megköszönünk, akkor használjuk. Ez a fajtája a meghajlásnak a japán üzleti szituációk szerves része is egyben. Sokkal hivatalosabb a 45 fokos verzió, amikor jóval mélyebbre kell hajolni (szinte „megszemléljük a lábunkat”.) A mély hála, tiszteletteljes köszöntés, hivatalos elnézéskérés, szívesség kérése és hasonló szituációk kísérője.

Kissé  más a meghajlás férfiak és nők esetében. A férfiak kezeiket az oldaluk mellett tartják, a hölgyek pedig a kezüket a combjukra helyezve úgy, hogy ujjaik összeérnek, hajolnak meg. S hogy ez az egész tradíció  milyen bonyolult is valójában, mutatja az a tény is, hogy sokszor cégek is tartanak úgynevezett „meghajlás tanfolyamot” alkalmazottaik ilyen téren való ismereteinek bővítésére.

További szabályok még, hogy ha aki előtt meghajolsz, magasabb státuszú és/vagy idősebb, akkor mélyebbre kell és hosszabb ideig nála, ugyanis minél mélyebb és hosszabb idejű, annál formálisabb egy hajlás. Ha a másik fél tovább és mélyebbre hajol, akkor illő ismét meghajolni. Ebből aztán meghajlások sorozata alakulhat ki, de mind informálisabbak lesznek, míg végül fokozatosan mindkét fél abbahagyja. Továbbá bocsánatkéréskor különösen mélyre és gyakran kell hajlongani.  

Az ajándékozás a keleti kultúrában is fontos szerepet tölt be. Itt az üzleti ajándékozás is különösen kiemelt helyet kap. Az üzleti ajándék egyfajta társadalmi gesztus, amit gyakran adnak és kapnak a kulturális különbségek áthidalására. Fontossága nem lebecsülendő, hiszen egyezkedéskor ez akár a siker kulcsa is lehet.

Például a kínai kultúrában a kínaiak nyugodt válasszal fogadják, és szabály, hogy nem kell túl lelkesnek lenni. Először visszautasítják, majd utána fogadják el, de valahányszor is utasítják vissza, újra fel kell ajánlani és végül, ha elfogadták láthatóan méltányolni kell.

A japán kultúrában az ajándékozás is művészetté emelkedett, és ez alól az üzleti ajándék sem kivétel. Maga az átadás módja és a csomagolás közel olyan fontos, mint amit adunk (ezért az ajándék lehet szerényebb is.) Előre jelezni kell, hogy a találkozó alatt szándékozunk ajándékot adni, és nem illik csak úgy a semmiből előkapni és átadni. A helyes átadás módja két kézzel történik, meghajlás kíséretében

Az „omiyage” szokás 

Senbetsu: ha a japánok külföldre utaznak, előfordul - amellett, hogy maguktól is vesznek ajándékot-, hogy a barátaik adnak nekik pénzt (ez a senbetsu) valamilyen emléktárgy, "ajándék" vásárlására. A japánok szeretnek otthonról rámutatni valamire és a következőt mondani: „Kedves barátom, vedd meg ezt nekem Hawaiion. A kapott pénzzel pontosan el kell tudni számolni és teljesen el kell költeni, így sokan szinte ezzel töltik a nyaralásukat. Mivel a pénzt úgy adták nekik, az ár nem tényező, ez az egyik oka, hogy a japán turisták sokkal többet költenek másoknál.

Ha egy japán vásárol valahol, meg kell kérdezni: „Omiyagét vásárol?”  Ha nem, akkor magukra fognak mutatni, tehát magának vásárol. Ha igen, akkor rámutatnak a termékre, ami jó lenne omiyagének és azt mondják: „Ez jó lesz omiyagének.”

Hogy valami jó minősítést kapjon, két kategória közül valamelyiknek meg kell felelnie:

• Világmárka legyen, hiszen köztudott, hogy a japán utazók milliárdokat költenek ilyenekre.
• Helyben készült vagy ott készített, vagy valamiért különleges a meglátogatott hely szempontjából.

A legalapvetőbb szabályok az étkezéssel kapcsolatban

Ahogy például a nyugati emberek jó étvágyat kívánnak egymásnak, ehhez hasonlóan Japánban is megvannak az étkezést kísérő megfelelő formulák: evés előtt (Itadakimasu!) és után (Gochisousama) is kifejezik hálájukat az ételért, illetve természetesen illendő dolog dicsérni az étel finomságát.

 

Közös étkezéskor tartsuk észben, hogy nem szabad közvetlenül a közös tálból ennünk – előbb szedjünk a saját tányérunkra. (Ehhez az evőpálcikának ne azt a végét használjuk, amely később majd a szánkhoz ér!) Evés közben a tálkánkat fogjuk a bal kezünkbe és emeljük a szánkhoz, ezzel megakadályozzuk, hogy ételdarabokat potyogtassunk szerteszét. Hacsak nem levest szürcsölünk, a tálkát ne érintsük az ajkunkhoz. Ne külön-külön fogyasszuk el a fogásokat, inkább szedjünk felváltva ebből is, abból is. Ne töltsünk alkoholt saját magunknak, ezzel nagyon rossz benyomást keltünk!

Evőpálcikáink használatára is ügyelnünk kell. Ezekkel aprítsuk fel a nagyobb ételdarabokat (a két pálcika maradjon mindig egy kézben, véletlenül  se próbáljunk velük kés-villa módjára darabolni). Ne mutogassunk, ne játsszunk, ne húzzunk magunkhoz közelebb tálakat a pálcikákkal, ne turkáljuk és ne kavargassuk az ételt, és ne vegyünk át falatokat más pálcikáiról vagy tányérjáról. Amikor éppen nem használjuk őket, helyezzük a pálcikákat a fából vagy kerámiából készült evőpálcika-tartóra, vagy ha eldobható pálcikákat kaptunk, akkor erre az időre tegyük vissza őket papírtasakjukba. Ne állítsuk a pálcikát az ételbe – ez olyan gesztus, ami halotti szertartásokhoz, a halottaknak felajánlott ételhez kapcsolódik. Miután végeztünk az étkezéssel, fektessük őket keresztbe a terítékünk legalsó tányérján. Még egy tanács: ne nyalogassuk az evőpálcikákat, ennek ugyanis szexuális felhangja van (bár ha épp ez a célunk, akkor csak nyugodtan).

 

Ha étterembe megyünk, jó, ha tudjuk, hogy illendő az étkezés végeztével eredeti helyzetébe visszarendezni a terítéket. Borravalót adni nem szokás, viszont udvarias dolog távozás előtt megköszönni az ételt.

A különféle ételeknek megvan a maguk megfelelő fogyasztási módja, a legfontosabb talán, hogy soha ne öntsünk szójaszószt a fehér rizsre! Azzal mintha a homlokunkra írnánk, hogy halvány fogalmunk sincs az illemről. A hosszú tésztaféléket és a leveseket nyugodtan együk szürcsölve – így egyrészt jelezzük, hogy ízlik a fogás, másrészt a beszívott levegő hűti is a forrón felszolgált ételt.

Fontos lehet megjegyezni, hogy elégedettségünket véletlenül se egy-egy jóízű böfögéssel juttassuk kifejezésre.

Mit ne tegyünk…

A japán etikettben sokféle erős tiltás is létezik. Nyilvános helyen például elvárják, hogy inkább szörcsögjünk, szipogjunk, de semmiképp se fújjunk orrot. Ha már sehogy sem tudunk tovább szipogni, akkor megengedett, hogy elfordulva kifújjuk az orrunkat.

 

A japánok fenyegetésnek veszik, ha ujjal mutogat valaki. Épp ezért nem illik ujjal mutogatni, ha nagyon muszáj, akkor a hüvelykujjat használják erre a célra. Aki saját magának tölt szeszes italt, azt alkoholistának tekintik, így az a szokás, hogy egymásnak kell töltögetni. Először a pozícióját tekintve alacsonyabb rangú tölt felettesének, majd az viszonozza ezt. Mivel ennek általában súlyos lerészegedés a vége, úgy lehet véget vetni a visszacsatolási folyamatnak, hogy lefordítjuk a poharunkat, így nem lehet azt utántölteni. Az ajándékozás szerves része a japán szokásoknak, azonban semmiből sem illik 4 darabot adni, mert a négyet japánul "shi"-nek, azaz halálnak is lehet olvasni. Nem illik a magyarul "szuper", "finom" - Brazíliában sértés, Oroszországba "nulla", Egyesült Királyságban és Egyesült államokban "oké" - jelentésű kézjelet mutatni, mert Japánban az a pénz jelképe. A japán lakásokban is számos betartandó etikett van.  Tilos cipőt viselni a lakásban. Talán ez a legnagyobb vétek, amit még egy gaijinnek - külföldinek - is nehezen néznek el. Minden esetben zoknit kell viselni, ami lehetőleg nem lyukas. A lakáson belüli papucsoknak is több funkciójuk van. Tilos például a toalettbe szánt papucsban lenni a lakás többi részében. Mind otthon, mind nyilvános fürdőben lemosakodás előtt tilos a kádat igénybe venni. A kád a relaxáció célját szolgálja, nem a tisztálkodásét. Egyes fürdőkbe tetoválással tilos bemenni.

 

Az üzleti életben is számos szabály üti fel a fejét. Mások névjegykártyájával is tisztelettel kell bánni: két kézzel kell érte nyúlni, mert az mutatja az érdeklődést. Saját kártya átnyújtásakor két nyelven kell szerepelnie az adatoknak, és a japán nyelvű oldalnak kell felül lennie. Névjegykártyára nem szabad írni, valamint olyan helyre kell tenni, ahol könnyen megtalálható. A legillendőbb a tárcába csúsztatni. Nőnek nem illik túl magas cipőt viselnie, hogy ne legyen magasabb a férfiaknál, továbbá tilos nőknek nadrágot viselniük a munkában. Pénz közvetlen átadását nagyon ritkán látni. A japánok nagyobb összeg átadására általában borítékot használnak.

Természetesen egy külfölditől nem várják el rögtön, hogy minden egyes apró szabályt betartson. Mindenesetre jó néven veszik, ha ismeretében vagyunk a japán illemnek. Ez azonban visszafelé is igaz: mi is jó néven vesszük, ha egy japán a mi országunkban a saját szabályait otthon hagyja, és például kifújja az orrát, nem szipog.